A cserkész szereti a társas életet. Csoportokba, rajokba, őrsökbe verődik, és a maga ütötte sátrak alatt a szabadban tanyázik, de csak nyáron, mert télen hideg van és tanulni kell.
Vezérüket parancsnoknak hívják, mert ő mindenkinek parancsol, neki azonban nem parancsol senki. Úgy a parancsnok, mint az alárendeltek a csapatuk számát a kalapjukon viselik, hogy más csapatoktól megkülönböztethetőek legyenek.
Ha kivonulás van, adott jelre a cserkészek katonásan sorakoznak. Meneteléskor a nagyok mennek elől, a kicsinyek pedig hátul. Ez azért van, hogy a hosszabbak a rövidebbeket át ne léphessék. Hogy aztán az aprók el ne maradjanak a többitől, kettőt lépnek, vagy akkorát, mint a testük hossza.
Felszerelésüket a hátukon viszik akkora zsákban, hogy abba maguk is beleférhetnének. A zsákban legnagyobbrészt kenyér, szalámi és sajt van, mert a cserkész nagyon szeret enni.
Ha egymással találkoznak, feltartják három ujjukat, és ebben különböznek a kínaiaktól, akik tudvalevőleg az orrukat dörzsölik össze ilyenkor.
A cserkész igen jó megfigyelő. A lábnyomokból azt is meg tudja állapítani, hogy hány éves volt az előtte haladó, vagy evett-e aznap, avagy hány csorba van a bicskáján.
Szagló érzéke is rendkívül ki van fejlődve a cserkésznek. Ötszáz méterről szél ellenében is megérzi a gulyás illatát. Szeme éles, mint a sasé, messziről meglátja a túróscsuszán a töpörtyűt. Tapintása szintén elsőrendű. Szuroksötétben is meg tudja különböztetni a szalonnát a kenyértől, a sajtot a vöröshagymától.
Ha jó kedve van, vagy valahonnan veszélyt érez, csatakiáltást hallat. Harci kiáltásuk igen különböző. Ahány csapat, annyiféle. Némelyiké a kígyó sziszegéséhez hasonlít, másiké a csermely zúgásához. Van olyan is, amelyik a bagoly huhogását utánozza, ismét másik a bölömbika hangjával kél versenyre, de olyan is akad, amelyikhez képes a sziú indiánok csatazaja gyenge aeolhárfa (légáramlatban önként rezgő húros hangszer).
A cserkész kedveli a játékot. Játékaik közül kiemelkedik a krinolinozás és a lasszóvetés. Ez utóbbiban különösen ügyesek. Egyik-másik néha még önmagát is megfogja a kötéllel.
Vannak vizi és szárazföldi cserkészek. Az elsők állandóan a vízben lubickolnak, utóbbiak a szárazon futkároznak. Néha azonban a szárazföldiek is bemennek a vízbe, de mivel úszni nem tudnak, a víziek kinevetik őket.
Nyáron, táborozás idején csak éjjel vannak a sátorban, ahol hortyogva alusznak, a nappal különféle szabad foglalkozással, más híján csatangolással töltik. Ilyenkor barna-pirosra sülnek, vagy csokoládé színűre perzselődnek.
Míg a csapat pihen, őröket állítanak ki. Egy-egy őrszem mellé két méter hosszú cöveket vernek, hogy a szél el ne fújja. Az őrszem rendszerint ébren van, vigyáz az alvóra, néha azonban a nagy hortyogástól ő is kedvet kap, és elalszik. Ilyenkor fel szokták locsolni.
Ha táboroznak is, sohasem boroznak. A cserkész bort nem iszik, hanem csak vizet, mert az egészséges és nem fizet érte.
Ez az életmód teszi a cserkészt vidámmá, s úgyszólván örökéletűvé, mert ha megöregszik is, legfeljebb parancsnok lesz belőle, de a cserkész nem hal meg soha.
Vezérüket parancsnoknak hívják, mert ő mindenkinek parancsol, neki azonban nem parancsol senki. Úgy a parancsnok, mint az alárendeltek a csapatuk számát a kalapjukon viselik, hogy más csapatoktól megkülönböztethetőek legyenek.
Ha kivonulás van, adott jelre a cserkészek katonásan sorakoznak. Meneteléskor a nagyok mennek elől, a kicsinyek pedig hátul. Ez azért van, hogy a hosszabbak a rövidebbeket át ne léphessék. Hogy aztán az aprók el ne maradjanak a többitől, kettőt lépnek, vagy akkorát, mint a testük hossza.
Felszerelésüket a hátukon viszik akkora zsákban, hogy abba maguk is beleférhetnének. A zsákban legnagyobbrészt kenyér, szalámi és sajt van, mert a cserkész nagyon szeret enni.
Ha egymással találkoznak, feltartják három ujjukat, és ebben különböznek a kínaiaktól, akik tudvalevőleg az orrukat dörzsölik össze ilyenkor.
A cserkész igen jó megfigyelő. A lábnyomokból azt is meg tudja állapítani, hogy hány éves volt az előtte haladó, vagy evett-e aznap, avagy hány csorba van a bicskáján.
Szagló érzéke is rendkívül ki van fejlődve a cserkésznek. Ötszáz méterről szél ellenében is megérzi a gulyás illatát. Szeme éles, mint a sasé, messziről meglátja a túróscsuszán a töpörtyűt. Tapintása szintén elsőrendű. Szuroksötétben is meg tudja különböztetni a szalonnát a kenyértől, a sajtot a vöröshagymától.
Ha jó kedve van, vagy valahonnan veszélyt érez, csatakiáltást hallat. Harci kiáltásuk igen különböző. Ahány csapat, annyiféle. Némelyiké a kígyó sziszegéséhez hasonlít, másiké a csermely zúgásához. Van olyan is, amelyik a bagoly huhogását utánozza, ismét másik a bölömbika hangjával kél versenyre, de olyan is akad, amelyikhez képes a sziú indiánok csatazaja gyenge aeolhárfa (légáramlatban önként rezgő húros hangszer).
A cserkész kedveli a játékot. Játékaik közül kiemelkedik a krinolinozás és a lasszóvetés. Ez utóbbiban különösen ügyesek. Egyik-másik néha még önmagát is megfogja a kötéllel.
Vannak vizi és szárazföldi cserkészek. Az elsők állandóan a vízben lubickolnak, utóbbiak a szárazon futkároznak. Néha azonban a szárazföldiek is bemennek a vízbe, de mivel úszni nem tudnak, a víziek kinevetik őket.
Nyáron, táborozás idején csak éjjel vannak a sátorban, ahol hortyogva alusznak, a nappal különféle szabad foglalkozással, más híján csatangolással töltik. Ilyenkor barna-pirosra sülnek, vagy csokoládé színűre perzselődnek.
Míg a csapat pihen, őröket állítanak ki. Egy-egy őrszem mellé két méter hosszú cöveket vernek, hogy a szél el ne fújja. Az őrszem rendszerint ébren van, vigyáz az alvóra, néha azonban a nagy hortyogástól ő is kedvet kap, és elalszik. Ilyenkor fel szokták locsolni.
Ha táboroznak is, sohasem boroznak. A cserkész bort nem iszik, hanem csak vizet, mert az egészséges és nem fizet érte.
Ez az életmód teszi a cserkészt vidámmá, s úgyszólván örökéletűvé, mert ha megöregszik is, legfeljebb parancsnok lesz belőle, de a cserkész nem hal meg soha.
Erdélyi Tibor
314. Czuczor Gergely csccs.
1929.
314. Czuczor Gergely csccs.
1929.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése