Jó szóval (Koltói Ádám)

A nyelv a gondolatok közlésének, a társadalmi érintkezésnek az eszközze. Ebből következik, hogy mindig az egész társadalom számára érthetőbb és tetszőbb szót kell használnunk. Ez a köznyelvi norma követelménye, a szaknyelv, a zsargon ettől eltérhet.

A megítélés szempontjainak jelentése a köznyelvben:
Szükséges, mert nincs pontos magyar megfelelője.
Jó, mert hangzása, írásmódja illeszkedik nyelvünkhöz.
Rossz, mert nem illeszkedik.
Szükségtelen, mert van pontos magyar megfelelője, s nincs sajátos stilisztikai értéke sem.

Példák:
Szükséges jó: fantázia, manöken, metró, zselé stb.
Szükséges rossz: bróker, infrastruktúra, hardware, ombudsman, muntain bike stb.
Szükségtelen: biznisz, fridzsider, konszenzus, puzzle, talk show stb.

Melyek a túlzott használat okai?
Objektív: a magyar megfelelő hiánya.
Szubjektív: a nyelvhasználók kényelme, divatozása, tudálékossága, sőt előkelősködése. (Mennyivel "mutatósabb" házaló üzletkötő helyett menedzsert, kocsma helyett bárt mindani!...)

Koltói Ádám: Jó szóval
Kiadó: Ceglédi Közgazdasági és Informatikai Szakközépiskola, Ceglédi Közgazdasági Alapítvány

Reményik Sándor: Az ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.


Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!

Anyák napjára

„A francia azt mondja: maman, a német így szólítja: Mutter, mi
magyarok azt mondjuk: édesanyám.

Egyetlen nép nyelvében sem tudott ilyen teljes, tökéletes és
szeretettel megszentelt szó megszületni az anya fogalmára, mint ez
a magyar szó: édesanyám. Annyira eggyé forrt e szóban a jelző és
főnév,
hogy nem érezzük többé különvalóságukat, s hogy egy szóba írhatjuk
ezt az eredetileg két nyelvtani elemet, s nincs nyelvtudós, aki
megróhatna ezért bennünket.

Igen, a magyar – talán csak egymaga az egész világon – örök
elválaszthatatlansággal kapcsolta egybe az édes és az anya szót.

Vajon eszünkbe jut-e, nem csupán ma, hanem az esztendő szürke
hétköznapjain is, hogy mit jelent ez? Mennyi ősi hála, mennyi
lelki nemesség, milyen gyönyörű emberi magasrendűség szólal meg a
legegyszerűbb magyar földműves ajkán éppúgy, mint a márványpalotás
főúr nyelvén ebben a szépséges szóban: édesanyám.

Csak ki kell mondanunk: édesanyám – s ugye, hogy áhítat muzsikál e
szóban; csak ki kell mondanunk: édesanyám – s ugye, valami halk és
láthatatlan gyengéd mosoly fakad a lelkünkből; csak ki kell
mondanunk: édesanyám – s ugye, valami titkos, boldogító győzelem
ujjong e szóban.

Gondoltunk-e valaha arra, hogy az Úristenhez melyik földi lény áll
a legközelebb? Cézárok? Szentek? Lángelmék? Világnagyságok? – Nem,
nem ők. Az Édesanya. Az Ő kezébe adta a világot megteremtő Isten az élet
végtelen fonalát. Az Édesanya szívéről gombolyodik le minden ember
élete fonala. Ezer, tízezer nemzedék élete fonala az elsőtől az
utolsó nemzedékig; a teremtéstől a világ végezetéig.

Az Édesanya életindító, s életeket összekapcsoló hatalmában az
örökkévalóság ereje lüktet. Van-e király, vagy ország, vagy kard,
gondolat vagy betű, melynek hatalma nyomába lépne az Övének? –
Dehogyis van. Elérhetetlen, megmérhetetlen az Ő hatalma. És ez a
mi vigasztalásunk és bizonyítékunk, hogy bármily gyengék és hitványak
is vagyunk a mi embersorsunkban, mégis akar valamit velünk a Jóisten,
szeret bennünket, hiszen belekapcsoltatott minket a világ nagy
életláncába; szeret bennünket, mert érdemesnek tartott arra, hogy
élő
gyümölcsként leszakadjunk egy-egy Édesanya szívéről, érdemesnek
tartott arra, hogy gyermekei legyünk az Édesanyánknak.

A szavak és versek és dalok – még a legnagyobb művészek ajkáról is
csak gyámoltalan gügyögések az Ő dicséretére. De mert többet,
jobbat nem tudunk, s mert az anyaszív, mely a csecsemő gügyögését is
megérti, bizonyosan megérti ezt is, jó szívvel visszük az Édesanya
lábai elé.

Legyen az Övé ma minden mosoly és minden ének!

Mert ma az Édesanya ünnepe van. Minden anyáé. Élőé és halotté
egyaránt.

Ti, akiknek még él az Édesanyja, forduljatok feléje mind, közelről
és távolból, kitárt karotokkal; és tükrözzétek egész lélekkel az Ő
csodálatos mosolyát.

És mi, akiknek már elment az Édesanyánk, hogy az örökkévalóságból
egyengesse utunkat, mi is keressük elő lelkünk legbelső mélyéből
azt a bennünk maradt egykori ragyogást, melyet az Ő mosolya vetített
oda mindörökre, és mondjuk ki sokszor, sokszor, amíg csak meg nem
vigasztalódunk a szótól, mondjuk ki a nevét imádságos áhítattal:
Édesanyám!”

Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol” elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!