Keress rá!

Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: az utolsó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: az utolsó. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. október 6., szerda

Az aradi 13-ak utolsó mondatai...


A kivégzés előtt elhangzott utolsó mondatok:

Leiningen-Westerburg Károly: A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

Damjanich János: Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.

Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.

Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.

Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Dessewffy Arisztid: Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.

Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.

Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.

Schweidel József: A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Kiss Ernő: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Poeltenberg Ernő: Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.


2010. május 28., péntek

Nem tudjátok, mit kértek!


Abban az időben: Jézus és a tanítványok úton voltak Jeruzsálem felé. Jézus elöl ment, a tanítványok pedig aggódva követték őt.
Jézus ismét magához hívta a tizenkettőt, és arról kezdett nekik beszélni, hogy mi vár reá. „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, kiszolgáltatják a pogányoknak, és azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik. De harmadnapra feltámad.”
Akkor Zebedeus fiai, Jakab és János, odamentek Jézushoz, és ezt mondták neki: „Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk!” Ő megkérdezte: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?” Ezt felelték: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben.”
Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek! Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Azt felelték: „Meg tudjuk tenni!”
Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is inni fogtok, s a keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedtek. De hogy a jobb és a bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.”
Amikor a többi tíz ezt meghallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Ezért Jézus odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De köztetek ez ne így legyen! Ha valaki közületek ki akar tűnni, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája! Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Mk 10,32-45

2010. április 1., csütörtök

Az utolsó...


Görgey Gábor:

Egy vacsora anatómiája

Ő. Pontosan meg nem nevezhető.
Illetve bárminek nevezhető,
minden név telitalálat,
mert ő van abban is, ami nem ő.
Azaz ami nem ő, az is ő.
Minden tárgy és minden személy
végül ide visszavezethető. Ő

mielőtt. Még nem tudni, mi előtt.
Csak a várakozás, mint egy fontos
sajtókonferencián,
újságírók és tanítványok ajaklesése,
hogy vajjon mi előtt ez a mielőtt

önként, nem elővezetés terhe mellett,
habár a hatalom rítusa szerint
hagyta ezt is lejátszódni. Az elfogatóparancs
évezredes konvencióját. A pribékbujócskát.
Az érdekképviseleti szervek
ideoteológiáját. A segítségére szorulók
szadista bacchanáliáját. De csak azért,
mert hagyta, azaz önként

átadta. Mit? A bűnjelet?
Az ellenséges megbízatás
bizonyítékát? A kémeszközöket?
Vegyszerrel írott jelentéseit?
Kétségtelenül történt valami,
ha egyszer átadta. De mit? Átadta

magát, nem titkosírást,
sem titkos leadót, se fegyvert,
hanem mindent, amije volt:
corpus mystidelicti. Ott, helyben, magát

a szenvedésre: de kínhalálának elemeit
ha valaki formába képes önteni,
ki lehet az? Ki sírás közben
lázasan keres logikát
a történet átláthatatlan káoszában.
Sőt, használható
jótanácsokat osztogat,
míg a beleit ráncigálják.
Mindent megad, ami dukál a szenvedésnek,

szent, mondjuk így, egy név ez is,
annak, aki megnevezhetetlen.
Aki a sejtések vacsoráján,
az alattomos nyitány
pillanatában, amikor
a láthatatlan karmester beint,
a másnapi émelygés előérzetében,
midőn a háziorvos
közölni fogja: rák! - még akkor is szent

és tiszteletreméltó, mint egy
prófétai agg,
holott fiatalemberarcán
meg-megrebben a teleologikus rettegés
előárnyéka, valahányszor
megmunkálható és illeszthető
deszkafát lát
lehetséges szálkáival,
de azután újra fegyelmezett - és tiszteletreméltó

kezébe vette, mint a sebész önmaga szövettani metszetét,
a testéből kihasított kenetet
a tárgylemezen, a világburjánzás
jeleivel, kezébe vette

a kenyeret, e vértelen húst,

megtörte és mintha csontok
ropogtak volna benne, a kenyér
inai, rostjai, erei
szakadtak gyengéd szorításában,
ahogy megtörte,

tanítványainak adta, a tanácstalanul
várakozóknak, kik nagyétvágyúan
neki szerettek volna látni végre
az evésnek, de ma valahogy
minden más, valami lóg a levegőben,
ő is körülményesebb
a kelleténél
és az ünnepélyes, halk szavakba
belekorgó gyomornál
nincs kínosabb, márpedig ő
tanítványainak adta,

majd hálát mondott, nem azért, hogy
ezt is megúszta,
ép bőrrel kievickélt
- ellentétben másokkal, hi-hi - a kataklizmából
irháját ajnározó öröménekkel
a mindent elhárító és mindenható
Nagy Radarernyőért,
nem azért, hanem a csapásért,
mely közeledik, hálát mondott

és így szólt, tagoltan,
pániktalan szavakkal,
eltitkolván a rettegés verejtékszagát,
pedig már hátgerince tövéből
lassan húzódott föl az agy felé
a sivatagi tetovált varázsló gajdolása,
de ő
visszazavarta lukaiba és így szólt:

Vegyétek, amíg venni lehet,
az alkalmat ne szalasszátok el,
ne várjatok, mert a kiürült tálban
összegyűlnek majd az elkésett kezek
és az ürességben összezsúfolódnak
nyüzsögve és csevegve,
mint egy követségi fogadáson,
ezért most vegyétek

és egyetek ebből, kialvatlan konyhalányok
átlényegült dagasztásából
kétségbeesett hajnalon,
a magasságba földerengő pékség
testmelegéből,
oldódjatok és egyetek ebből

mindnyájan, azaz valamennyien,
tehát mindenki, vagyishogy kivétel nélkül,
mármint ti mind,
akik vagytok és lesztek,
nincs megszorítás, numerus clausus,
nincs, nincs, igen: mindnyájan,

mert ez az én, nem tudom pontosan,
idegen anyag tulajdonképpen,
mégis enyém, hát meg kellett szoknom,
nem volt könnyű, de végül sikerült,
persze mostanra sikerült,
hogy meg kell válnom tőle
(ez mindig így van,
ennyit már megtanultam itt)
megválok tőle, mert ez az én

testem (erről most semmi többet,
igen, megszoktam, de a véleményem
azért megvan róla, furcsa szerzet,
például ott a pusztában, amikor…
de ne is beszéljünk róla, elég annyi:
majdnem megcsúfoltál, meg bizony) testem,

mely értetek, csakis értetek,
azaz ükunokáitok végtelen láncolatú
ükunokáiért, mert minden jövendő
kromoszómát is belekalkuláltam
az évezredekbe, övék az eledel, mely értetek

adatik, nem azért, mert így adódik,
nem adagolva és nem is addig, ameddig
a lelki takaród ér s nem adomány-
adogatásként és adósságod
sem lesz belőle, ha elfogadod,
hanem egyszerűen így: adatik. (Csönd.)

A vacsora után elmozdult belek
földtani képe, falvak, városok
összedobált romhalmazai,
világátrendező emésztés
fölött, sötét égbolton
a holdostya úszik lassan át,
a vacsora után

ugyanígy (pontosan ugyanígy?
nem volt láb, mely odébb
lökte az asztalt?
nem mozdultak el a tálak?
a kéz ugyanonnét indult ugyanoda?
a légifolyosó az asztal peremétől,
a kezdettől a célig nem változott?
és ugyanaz a kéz volt?
sejtek, toxinok, meszesedések
folyamatában a relatív perc
évmilliói mit műveltek ott?)
de mondjuk: ugyanígy

kezébe vette
(mint föntebb, ismétlés) kezébe vette

a kelyhet, megannyi múzeumi
darab egyszerű ősét, az is
lehet, hogy fakupát,
hordóillatút, mely
megszívta magát borral örökre
és hordozza, míg szét nem rohad
vagy tűzre nem vetik,
mint test a vérét, a beleivódott
nedvet és illatot
(lám, ha ötvösremekből
egyszerűsítjük, tulajdonképpen
bonyolultabbá tesszük) a kelyhet,

majd ismét, ezek az ismétlődések,
mintha mindig minden ugyanaz volna,
holott soha semmi nem ugyanaz,
de mindig kísért a kísérteties
egyszer-már-láttam
félálom-állapot,
mert valahol valami valamikor
mintha újra meg újra, majd ismét

hálát adott, azt, amit adhatott
a kizöldült belső sivatagból

és, igen: és, világkapocs,
összetartozások édesded és-jei,
gyermekek boldog
ésekkel hadaró egymondatúsága,
ez a minden-mindennel összefügg
grammatimetafizika,
lényeg és időrend madárnyelve: és

így szólt, ahogy ő is várta volna,
ha nem ő, hanem őhozzá szólnak,
kiszomjazottan valami
fontos tartalomra - de most egyedül
hagyatva, a magány hold-tájain így szólt:

Vegyétek, megint ugyanaz a vegyétek,
de azóta mennyi mindent bejártam,
messzire jutottam önmagamra mért
világűrnyi egyhelyben-zarándokutamon,
de ismét csak ennyi, hogy vegyétek

és igyatok ebből, itt most nehéz lesz
jóízűt húznotok a vacsorára,
nem alkalmas a pillanat, tudom,
le kell öblíteni azt a valamit,
mely ezúttal fekete tintahalként
csapkod a gyomrotokban,
ez nem a megtört kenyér,
ez valami régebbi étek ott,
mondom, igyatok ebből

mindnyájan, azaz valamennyien,
tehát mindenki, vagyishogy kivétel nélkül,
mármint ti mind,
akik vagytok és lesztek,
nincs megszorítás, numerus clausus,
nincs, nincs, igen: mindnyájan,

mert ez az én, tulajdonviszonyaimmal
mindig is zavarban voltam,
mert azt, hogy mi az enyém
és mi nem az,
átélni igazán nem tudtam soha,
számomra a teremtés
gazdagságában a legboldogítóbb
a kifosztottság tökélye,
de azért mondom, hogy mert ez az én

vérem kelyhe, lehet lelet ez is,
a mindenség laboratóriumában
kielemzett misztikus arány,
közvetlenül mégis
anyai örökség, kisázsiai
táplálkozáshoz és éghajlati
körülményekhez alkalmazkodó
vörös- és fehértest összetétel,
ez lenne a vérem kelyhe
mely értetek -
értitek? - értetek

kiontatik,
a megtöretés, a kiontatás
szavak csak, de akkor
ama pillanatban jaj megmutatja
a test, hogy mi a test,
míly legyőzhetetlen
hatalom a gyengesége,
de majd csak megoldom valahogy
ha kiontatik

a bűnök, persze jó volna tudni, mik ezek,
hiszen a vétkezés árfolyama
koronként változik,
mindig más a főbűn és az egykori
főbűn ma érdem. Csakhogy az erkölcs-
börze jegyzői
nem érdekelnek, az én
mércém, hogy boldogok, akik sírnak,
s nálam nem a törvény
számít, hanem az én egyetemes
részrehajlásom a bűnök

bocsánatára. (Szünet. Mindenki
iszik, aki tud.) Majd:

Ezt cselekedjétek, semmi mást,
no meg csak annyit, amennyi
belőle következik, csak ezt
cselekedjétek

az én emlékezetemre.
(Egyébként nem kell
sem sírkő, sem pantheon.
Ki rám gondol, attól
elég egy kavics
láthatatlan síromon.)