Van-e a vaddisznónak és az embernek közös vonása, találkozási pontja?
Alig. Egy kis kukoricaföld, némi fürdő-ivóvíz, a levegő és a napfény. A tisztálkodási és egészségügyi szokásaik. Kis erdei tisztás, vadmálna, szarvasgomba. A többi pont ellentétes. Az ember megeszi, hasznosítja a vaddisznót, a vaddisznó kerüli az embert és csak ritkán eszik belőle.
Kell-e együtt élni a vaddisznóval?
A vaddisznó szerint nem. Az ember szerint sem, csak addig, amíg a vaddisznó hasznos, jó valamire, de egyre kevésbé az, már csak játéknak jó. Célbalövésre, mint a vidámparkban a hurkapálcika. Ajándékként. Virtusból.
Akkor miben állhat a közösségvállalás?
Élni-hagyásban, békén-hagyásban. Abban, hogy leszokik az ember lassan a gyerekes játékairól – bár azok nagyon kedvesek számára: A célbalövöldözésről, a disznótorról, az enyém-a-nagyobb-trófeáról. Nem kell összeköltözni a vaddisznóval! Ezt a vaddisznó sem kívánná. A közösségvállalás, a sorsközösség vállalása: legyen tőlem és általam minél vaddisznóbb a vaddisznó. Az ellenségei megtartásával is, a kukoricaáldozattal is, a közös szarvasgomba vadászattal is. És ettől emberebb lesz az ember is.
És hogyan vállaljunk közösséget a másik emberrel?
Ilyen tekintetben semmi lényeges különbséget nem látok egy vaddisznó és egy ember között.
Farkas István: Hogyan vállaljunk közösséget a vaddisznóval? részlet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése