Magyar vagyok

Petőfi Sándor - Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra - odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Nagy magyar télben

Az óvatosság

Az óvatosság, még ha túlzott volna is, mindig figyelmet érdemel, mert a túlzott merészség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatosság.

Deák Ferenc

Székelymagyar

Wass Albert Tamási Áronról

Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egyidőben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a politikai és gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai magasságokba az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a fején.

Kevésbeszédű ember volt Áron, mint minden igazi székely. Néha úgy ültünk ott annál az asztalnál, hogy félóránként ha esett egy szó. De annak az egy szónak magja volt, súlyos gondolatoktól és gondtól terhes magja.

Egy este hármasban ültünk volt annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyírő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé: a nacionalizmus és a humanizmus néztek egymással farkasszemet a kávéházi márványasztal mögött. Nyírő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely.

Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!” dörrent föl Nyírő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott.
Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!” felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott.
Aztán csak nézték egymást. „Székely!” mordult egyet Nyírő jó ötperces hallgatás után. „Ember!” adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később.
Aztán félóra is eltelt, csak ültünk ott és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyírő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe,
elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra,
hogy csak úgy koccant. „Székely!” mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan
egy nagy csorba békanyúzót. „Ember!” felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra.

Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót s elment.
Mások is jöttek, beszéltek erről-arról s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindég szemben egymással, és hallgatott.
Hirtelen Nyírőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?”, kérdezte.
Nyírő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. „Dehogyis, kicsi lelkem”, felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a beszédbe,
s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk”. S már föl is állott nagy igyekezettel.

Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag nincsen?” Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyírő feléje fordult, s ránevetett.
„Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron”. Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis rózsabokor-felesége mellett.
Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár, hogy fejjel rohan neki mindennek,
s az eszit nem használja”.

Évek múlvával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól.
Nyírő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett.
Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt.
Nyírő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik megalkuvással.
Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál,
itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt.

A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál,
ahol Nyírő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyírő Jóska mondja, mély dörmögő hangon:
„Hát megjöttél, Áron”. „Én meg” feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak.

Wass Albert

Hungary - World of Potentials

Történelem

Ákos - 1956

EGRI CSILLAGOK - Ama pur (La bella Italia)

A kő

Éjszaka volt. Az ember a kunyhójában aludt, mikor hirtelen fény töltötte be a szobát és megjelent Isten. Az Úr azt mondta neki, hogy el kell végeznie egy feladatot, és odavezette egy hatalmas sziklához, ami a kunyhóval szemközt volt.

Az Úr elmagyarázta az embernek, hogy a hatalmas sziklát teljes erejéből kell tolnia. Így hát az ember ezt tette nap, mint nap. Több éven keresztül reggeltől estig küszködött a kővel, nekifeszült a hátával, a vállával a nagy szikla hideg felszínének, és teljes erejéből nyomta. Minden este kimerülve és fájó tagokkal tért vissza a kunyhójába. Úgy érezte, hogy az egész napja hiábavaló volt.
Ahogy az ember elbizonytalanodott, a Sátán elhatározta, hogy színre lép és gondolatot ültet el az ember agyában, hogy 'Hosszú ideje napról napra kínlódsz azzal a sziklával és az mégsem mozdult meg.' Sikerült azt a benyomást keltenie benne, hogy a feladat lehetetlen és felsült vele. Ez a gondolat teljesen elbizonytalanította és elcsüggesztette őt.

-Miért töröd magad ezért? - kérdezte a Sátán. - Felesleges annyi időt rászánnod. Csak éppen, hogy told egy kicsit, az is elég lesz.

Ez volt az, amit az elcsüggedt ember is tervezett, de elhatározta, hogy előtte imádságban az Úr elé viszi ezeket a zaklatott gondolatokat.

-Uram - mondta - hosszú ideje fáradozom, és keményen szolgállak téged, minden erőmet latba vetve, ahogyan kérted. De még mostanra sem sikerült elérnem, hogy a kő akárcsak egy fél millimétert is mozduljon. Mit csinálok rosszul? Miért nem tudom teljesíteni a feladatot?

Az Úr könyörületesen válaszolt:
-Barátom, én arra kértelek, hogy szolgálj engem, amit te elfogadtál. Azt mondtam, az a feladatod, hogy nyomd azt a követ teljes erődből, amit meg is cselekedtél. Én egyszer sem mondtam neked, hogy azt el kell tolnod. Neked csak annyi volt a dolgod, hogy nyomd a sziklát. Most pedig hozzám jössz, mert úgy gondolod, hogy feleslegesen vesztegetted az idődet és az erődet. De ez igazán így van? Nézz csak magadra! A karod erős és izmos, a hátad kigyúrt és barna, a kezeden bőrkeményedés van az állandó erőlködéstől, a lábad masszív és kemény lett. Az ellenállás megerősített és most sokkal többre vagy képes, mint eddig. Igaz, hogy nem mozdítottad meg a követ, de én csak azt kértem, hogy engedelmeskedj és nyomd azt teljes erődből, hogy gyakorold a hitedet és bízz az én bölcsességemben. Ezt te meg is tetted. Most akkor, barátom, elmozdítom a követ.

Sokszor, mikor Isten szavát halljuk, hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját eszünkkel próbáljuk megfejteni, mit is szeretne tőlünk. Pedig ilyenkor Isten csak engedelmességet akar és azt, hogy higgyünk Benne. Vagyis gyakorold a hitet, amely hegyeket mozdít el, de ne felejtsd, hogy Isten az, aki a hegyet elmozdítja.

Jó szóval (Koltói Ádám)

A nyelv a gondolatok közlésének, a társadalmi érintkezésnek az eszközze. Ebből következik, hogy mindig az egész társadalom számára érthetőbb és tetszőbb szót kell használnunk. Ez a köznyelvi norma követelménye, a szaknyelv, a zsargon ettől eltérhet.

A megítélés szempontjainak jelentése a köznyelvben:
Szükséges, mert nincs pontos magyar megfelelője.
Jó, mert hangzása, írásmódja illeszkedik nyelvünkhöz.
Rossz, mert nem illeszkedik.
Szükségtelen, mert van pontos magyar megfelelője, s nincs sajátos stilisztikai értéke sem.

Példák:
Szükséges jó: fantázia, manöken, metró, zselé stb.
Szükséges rossz: bróker, infrastruktúra, hardware, ombudsman, muntain bike stb.
Szükségtelen: biznisz, fridzsider, konszenzus, puzzle, talk show stb.

Melyek a túlzott használat okai?
Objektív: a magyar megfelelő hiánya.
Szubjektív: a nyelvhasználók kényelme, divatozása, tudálékossága, sőt előkelősködése. (Mennyivel "mutatósabb" házaló üzletkötő helyett menedzsert, kocsma helyett bárt mindani!...)

Koltói Ádám: Jó szóval
Kiadó: Ceglédi Közgazdasági és Informatikai Szakközépiskola, Ceglédi Közgazdasági Alapítvány

Csángó népdal

Nem nyugszunk bele!

Reményik Sándor: Az ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.


Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!

Anyák napjára

„A francia azt mondja: maman, a német így szólítja: Mutter, mi
magyarok azt mondjuk: édesanyám.

Egyetlen nép nyelvében sem tudott ilyen teljes, tökéletes és
szeretettel megszentelt szó megszületni az anya fogalmára, mint ez
a magyar szó: édesanyám. Annyira eggyé forrt e szóban a jelző és
főnév,
hogy nem érezzük többé különvalóságukat, s hogy egy szóba írhatjuk
ezt az eredetileg két nyelvtani elemet, s nincs nyelvtudós, aki
megróhatna ezért bennünket.

Igen, a magyar – talán csak egymaga az egész világon – örök
elválaszthatatlansággal kapcsolta egybe az édes és az anya szót.

Vajon eszünkbe jut-e, nem csupán ma, hanem az esztendő szürke
hétköznapjain is, hogy mit jelent ez? Mennyi ősi hála, mennyi
lelki nemesség, milyen gyönyörű emberi magasrendűség szólal meg a
legegyszerűbb magyar földműves ajkán éppúgy, mint a márványpalotás
főúr nyelvén ebben a szépséges szóban: édesanyám.

Csak ki kell mondanunk: édesanyám – s ugye, hogy áhítat muzsikál e
szóban; csak ki kell mondanunk: édesanyám – s ugye, valami halk és
láthatatlan gyengéd mosoly fakad a lelkünkből; csak ki kell
mondanunk: édesanyám – s ugye, valami titkos, boldogító győzelem
ujjong e szóban.

Gondoltunk-e valaha arra, hogy az Úristenhez melyik földi lény áll
a legközelebb? Cézárok? Szentek? Lángelmék? Világnagyságok? – Nem,
nem ők. Az Édesanya. Az Ő kezébe adta a világot megteremtő Isten az élet
végtelen fonalát. Az Édesanya szívéről gombolyodik le minden ember
élete fonala. Ezer, tízezer nemzedék élete fonala az elsőtől az
utolsó nemzedékig; a teremtéstől a világ végezetéig.

Az Édesanya életindító, s életeket összekapcsoló hatalmában az
örökkévalóság ereje lüktet. Van-e király, vagy ország, vagy kard,
gondolat vagy betű, melynek hatalma nyomába lépne az Övének? –
Dehogyis van. Elérhetetlen, megmérhetetlen az Ő hatalma. És ez a
mi vigasztalásunk és bizonyítékunk, hogy bármily gyengék és hitványak
is vagyunk a mi embersorsunkban, mégis akar valamit velünk a Jóisten,
szeret bennünket, hiszen belekapcsoltatott minket a világ nagy
életláncába; szeret bennünket, mert érdemesnek tartott arra, hogy
élő
gyümölcsként leszakadjunk egy-egy Édesanya szívéről, érdemesnek
tartott arra, hogy gyermekei legyünk az Édesanyánknak.

A szavak és versek és dalok – még a legnagyobb művészek ajkáról is
csak gyámoltalan gügyögések az Ő dicséretére. De mert többet,
jobbat nem tudunk, s mert az anyaszív, mely a csecsemő gügyögését is
megérti, bizonyosan megérti ezt is, jó szívvel visszük az Édesanya
lábai elé.

Legyen az Övé ma minden mosoly és minden ének!

Mert ma az Édesanya ünnepe van. Minden anyáé. Élőé és halotté
egyaránt.

Ti, akiknek még él az Édesanyja, forduljatok feléje mind, közelről
és távolból, kitárt karotokkal; és tükrözzétek egész lélekkel az Ő
csodálatos mosolyát.

És mi, akiknek már elment az Édesanyánk, hogy az örökkévalóságból
egyengesse utunkat, mi is keressük elő lelkünk legbelső mélyéből
azt a bennünk maradt egykori ragyogást, melyet az Ő mosolya vetített
oda mindörökre, és mondjuk ki sokszor, sokszor, amíg csak meg nem
vigasztalódunk a szótól, mondjuk ki a nevét imádságos áhítattal:
Édesanyám!”

Magyarnak teremtett az Úristen

"Kit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének - nem derék ember!" (Széchenyi).

Többit magyarul

Los Alamos (U.S.A.)

- Uraim, most már magukra hagyom Önöket - búcsúzott el Einstein Szilárd Leótól, Neumann Jánostól, Wigner Jenőtől és Teller Edétől. - A többit beszéljék meg magyarul.

(Anekdóta)

Örkény István: Egyperces novellák

GYűrűt Készíttetek

Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol” elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!

Jobb sorsra érdemes...

"Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szem előtt lebeg azok példát adó munkássága."

Halotti beszéd - Márai Sándor