Sose veszítsd el a reményt

Sose veszítsd el a reményt, amíg virágok születnek ott, ahol senki nem gondolta volna, és csodák történnek ott, ahol fájdalom van. (V. Santoro)

Zsákutcák gyümölcsei

"Ne hidd, hogy hiába jársz meg zsákutcákat, s látszólag sziszifuszi munkák tömegét végzed anélkül, hogy erőfeszítéseid eredményét élvezhetnéd. 
Minden kreatív tevékenységed ellenértéke hiánytalanul gyülekezik részedre, megtermékenyíti sorsodat, s amikor a legnagyobb szükséged lesz rá, csodaszerűen lényedbe gördül, és hozzásegít problémáid megoldásához." 

Szepes Mária

Ha...

"Ha Isten hétköznapjaink részese lesz, úgy azokban is teremnek csodák."

 (Paul Müller)

Észreveszed?

Isten a világ rendjébe burkolta be csodáit, a mindennapokba rejtette el áldását.

Rudolf Kögel

Az Egyetlenbe lényegülni át

Sík Sándor: Primicia

Megérintettem a csodát.

Eljött a perc, a boldog:

A csengő felsikoltott,

Mellig bókoltak a fejek,

És a csillogó paténa felett

A Kenyér-Isten megmutatkozott.

És akkor hirtelen minden megváltozott.

Még éppen csak hogy elvillanni láttam

A márvány angyalok sikamló testén

A gyertyafényt, mint rezgő csillagot,

Aztán eltűnt egy tündöklő homályban

Kehely és tányér és gyertya és szekrény,

Becsukódott a két szemem magától,

És máshol voltam, mint az álomlátó.

Egy kebelen

Nyugodott a fejem,

Mondhatatlanul melegen,

És édességgel csordulásig telten,

Akár a csecsemő az anyamellen.

Ringatva vitt egy nagy-nagy-nagy folyó,

Parttalan víz és határtalan égbolt,

És mind a kettő mondhatatlan kék volt,

És elmerült a mérhetetlen csöndben.

És tudtam, hogy rendben van minden,

És minden jó.

Most áll az illanó

Idő.

Nem is voltak az öklelő

Problémák, gondok, szenvedések.

Itt a fészek,

Puha és meleg és enyém.

Fekszem a Fészek-Isten kebelén,

S az üdvösség illata rajtam.

Egyetlen vágytól mámoros az ajkam:

Így, így maradni végeszakadatlan,

Meghalni most, a Kebelen,

Mint a harmat a levelen,

A végtelenbe most ivódni át,

A Valóságba most ömölni át,

Az Egyetlenbe lényegülni át,

Most, amikor tapintom a csodát

És ölelem.

Suttogó hangot hallok hirtelen:

"Folytatni kellene a szentmisét!"

Barátkozás, béke és foci a lövészárkok közt

A mai ünnepnapon a nemzetközi labdarúgás történetének alighanem legcsodálatosabb mérkőzéséről emlékezünk meg: a találkozóról, amelyet 1914 karácsonyán, a világháború vérzivatara közepette vívtak egymással brit és német katonák – a lövészárkok között, a „senki földjén". (Csillag Péter kollégánk múltidéző írása két éve jelent meg az NS-ben.)

Mondják, a labdarúgás csodákra képes. S akiknek mondják, ilyenkor sok esetben elfojtanak egy ásítást – igen, igen, szép gondolat, hallottuk már néhányszor...

Persze igazuk is van, ne becsüljük túl a sportág szerepét! Végtére ez csupán játék, amelynek jelentősége eltörpül az emberiség néhány fontosabb „elfoglaltsága" mellett: hogy kerülne például futball-labda a háborúba?

Valóban, hogy került az első világháború idején a nyugati fronton a lövészárokba az a labda, amellyel lejátszották a futballtörténet legnagyszerűbb mérkőzését? Mert ahhoz aligha fér kétség, hogy a sport eredeti üzenetét, a játék nemességét egyetlen találkozó sem fejezte ki olyan nyilvánvalóan, mint az, amelyet 1914 karácsonyán a „senki földjén" vívtak egymással a szemben álló brit és német katonák.

Az eseménnyel kapcsolatban számos ellentmondó és eddig nem tisztázott adat került nyilvánosságra, a legfontosabbakat azonban a rendelkezésünkre álló kevés forrásból is kiszűrhetjük. A világháború első évében a több hónapja tartó vérengzésbe belefáradó, elcsigázott katonák a megmerevedett nyugati frontvonal mentén több helyen nem hivatalos fegyverszünetet kötöttek egymással, amely a legtöbb esetben csak egy-két napig tartott, néhány ponton azonban hetekre békét teremtett.

A fennmaradó levelezésekből nem egyértelmű, hogy a spontán fegyvercsendet kihasználva egy vagy több futballmeccset rendeztek-e a harctéren (sőt az 1914-es mellett él egy 1915-ös mérkőzés emléke is), az azonban C. I. Stockwell százados korabeli beszámolójának köszönhetően világos, hogy a franciaországi Armentieres mellett sor került efféle ütközetre a Királyi Walesi Lövészhadosztály 2. zászlóalja, valamint a német 133. szász gyalogezred és a 6. porosz vadászzászlóalj között.

„Azt hiszem, ez volt életem legkülönösebb karácsonya – írta a brit tiszt. – Az ünnep előestéjén erős hideg volt, így másnap reggelre keményre fagyott a talaj, és sűrű köd ereszkedett a tájra. Délután fél kettő körül a lövészárkokban éppen a karácsonyi ebédünket költöttük el, amikor az ügyeletes őrszem izgatottan jelentette, hogy a köd felszálltával észrevette, a harctéren több fegyvertelen szász álldogál.

Megparancsoltam a katonáknak, azonnal helyezzék készenlétbe a fegyvereket, és kinéztem a lövészárokból. Legnagyobb meglepetésemre a szász katonák azt kiabálták: »Ne lőjetek! Ne lőjetek! Ma nem akarunk harcolni. Küldünk nektek egy kis sört.«

És tényleg, hárman elkezdtek felénk görgetni egy söröshordót. Megjelent egy német tiszt is, hát kimentem üdvözölni, miközben a társak is köszöntötték egymást. Szalutáltunk egymásnak, ő egy szót sem beszélt angolul. Aztán megegyeztünk, hogy másnap reggelig nem lövünk egymásra, akkor pedig majd én adok jelet az újrakezdésre."

A katonák ezután összegyűjtötték a „senki földjéről" az elesett bajtársakat, hogy tisztességesen eltemethessék őket, később cigarettával, whiskyvel, csokoládéval kínálták egymást. A kölcsönös barátkozás betetőzéseként pedig futballmeccset rendeztek egymás között. A sapkákkal kijelölt kapukra, rossz bőrlabdával lejátszott ütközet körülményeire így emlékezett vissza az egyik résztvevő:

„Semmilyen szempontból sem volt szokványos mérkőzés, inkább afféle labdakergetés, mindenki mindenki elleni összecsapás. Talán ötvenen is voltak egy csapatban, a meccs alig fél óráig tartott, a gólokat pedig senki sem számolta."

A hagyomány ugyanakkor német sikerről beszél, bár a körülményeket ismerve ez tényleg mellékes tényező. A lényeg – amiért az eseményt a futballtörténet egyik legszebb mozzanataként emlegetik – a közös játék öröme volt, ami a hónapok óta és még évekig tartó fegyverropogásban az egymást gyilkoló felek között alapesetben elképzelhetetlen lett volna.

Ez azonban különleges pillanatnak számított: a történetet átélők vagy közelről ismerők közül többen bevallották, 1914-ben a jeges lövészárkok között érezték át először igazán a karácsony erejét. Az esetről azóta könyvet írtak, filmet forgattak, a leghíresebb azonban valószínűleg Paul McCartney 1984-es „Pipes of Peace" (Békepipák) című száma, amelynek videoklipje szinte szó szerint felelevenítette C. I. Stockwell beszámolóját.

Ami a folytatást illeti, a karácsonyi fegyverszünetek híre felsőbb szinten természetesen egyik oldalon sem talált lelkes hívekre, a Brit Főparancsnokság például utasítást adott ki: „Az ellenséggel való barátkozás csökkenti a harci kedvet, és minden szinten gátolja a támadó szellem kibontakozását."

A hasonló eseteket megelőzendő a következő években rendszerint heves rohamokat időzítettek karácsony napjaira, és az ellenség ez időre tervezett hadműveleteivel riogatták a fronton harcoló katonákat. Német oldalon pedig a kedélyesebb szász egységeket sokszor a szigorú poroszokra cserélték, nehogy megismétlődjön a közös karácsonyozás.

Egy dolgot azonban nem tudtak meggátolni. A harctéren rendezett mérkőzéssel a brit és német katonák örökre érvényessé tették a megállapítást: a labdarúgás tényleg csodákra képes.

forrás: nemzetisport.hu

Van szemetek, és nem láttok?

A tanítványok egy alkalommal áthajóztak a Genezáreti-tavon. Elfelejtettek kenyeret vinni magukkal, és csak egy kenyerük volt a bárkában. Jézus a lelkükre kötötte: „Vigyázzatok! Óvakodjatok a farizeusok és Heródes kovászától!” Ők egymás közt arról beszélgettek, hogy nem hoztak magukkal kenyeret. Jézus észrevette, és így szólt: „Mit tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Még most sem értitek, és nem fogjátok föl? Még mindig érzéketlen a szívetek? Van szemetek, és nem láttok? Van fületek, és nem hallotok? Nem emlékeztek arra, hogy amikor öt kenyeret megtörtem ötezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?” Azt válaszolták: „Tizenkettőt.” „És amikor hetet törtem meg négyezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?” Azt felelték: „Hetet.” Erre újra megjegyezte: „Hogyan lehet, hogy még mindig nem értitek?”

Mk 8,14-21

Fekete István: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.
A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: "Harmatozzatok, égi Magasok..."
Mise végére egészen bemelegedett a templom; majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is - ugyanonnan -; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt világéletében - gondolja Illés -, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
- Nem! - ijedt meg. - Ezt igazán nem szabad - és Mátéra néz, aki - úgy látszik - elaludt.
- Ez hát el, a híres - mosolyodik el -, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle... akár a halotté...
- Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!...
Harag, ide harag , oda a rohadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról - csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
- Hallod-e, Máté?
Máté felhorkan:
- No! - és néz Illésre, mint a csodára. - Te vagy az, Illés?
- Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
- Kicsit megszédültem - hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni -, már elmúlott.
- Na, hál Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

- Mi volt ez, Szentatyám? - néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. - Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
- Két ember kibékült - mondja a főszent, és melegen sóhajt.
- Csoda! - suttog a kis angyal.
- Hát bizony a mai világban...
- És most mit csinálnak?
- Nézz utánuk, fiam.

A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
- Gyere be, Máté, régen voltál nálunk - mondja Illés -, lángost sütött a lányom...

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
- Mi az a "lángos", Szentatyám?

A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

Szent Miklós

A csodatevő Szent Miklós

Egy velencei kalmár, hallva milyen óriási hatalma van Szent Miklósnak csodatételekben, megvette magának a püspök képmását, és elhelyezte a házában.

Valahányszor pedig messzi útra indult, a szent gondjába ajánlotta házát és minden vagyonát, hogy őrizze meg azokat.

Egy alkalommal azonban rablók törtek be a házába, és minden értékét elvitték, csak a szentnek festett arcképét hagyták a helyén. Dühében a velencei, hogy mindenéből kifosztották a tolvajok, megfenyegette a képmást, hogy tűzre veti, amiért nem vigyázott a rábízott kincsekre.

Ám ekkor újabb csoda történt: a rablók javában osztoztak a zsákmányon, mikor egyszer csak ott termett Szent Miklós, és felelősségre vonta a tolvajokat;

„Miért kellett más ember becsületes munkával szerzett értékeit ellopni?”

Megrémültek a rablók a csoda láttán, és hanyatt-homlok rohantak vissza a velencei házába, és visszaadták az ellopott tárgyakat.

Végül az történt, hogy a pogány rablók megkeresztelkedtek, és igaz útra tértek.

A velencei kalmár pedig teljes szívéből megbánta indulatosságát és kapzsiságát, és Szent Miklós érdemei miatt vagyonát szétosztotta a szegények és rászorulók között.

Puskás Zsófia

Nagy csoda, még nagyobb csoda

"Nagy csoda, hogy rövidesen már a Holdra is lehet utazni, még nagyobb csoda, hogy kis szerencsével, esetleg Párizsba is eljuthat az ember, de a legnagyobb csoda csúcsforgalomban eljutni a Móricz Zsigmond körtérre."

"Ezt a logikát alkalmazva: Nagy csoda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy dróttal telefonálhatunk és a legnagyobb csoda, hogy két ember pusztán beszéd által megérti egymást."

"Megmondom őszintén, nekem még a vekker is nagy csoda, hogy van egy ilyen szerkezet, amely reggel hétkor felébreszti az embert, de még nagyobb csoda, hogy az ember, ha be van rá állítva, reggel hétkor vekker nélkül is fel tud ébredni, ám a legnagyobb csoda, ha délig lehet aludni!"

Kellér Dezső: Kis ország vagyunk
Szépirodalmi Kiadó
Bp. 1964

Tavasz van!

"Lássátok a tavaszt!
Vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap táblával, a következő szöveggel: Vak vagyok, kérem, segítsenek!
Arra ment egy újságíró és látta a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot.

Délután visszatért a vak emberhez és látta a kalapban sok pénz van. A vak felismerte lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.
Az újságíró így válaszolt:
- Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.
Mosollyal az arcán távozott. A Vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: Tavasz van és én nem láthatom!"

Te mit csodálsz meg?

„Az emberek utaznak, hogy csodálkozzanak a hegyek magasságán, a tenger óriás hullámain, a folyók hosszú kanyarulatain, az óceánok mérhetetlen kiterjedésén, a csillagok mozgásán az égen, és csodálkozás nélkül mennek el önmaguk mellett.”

Szent Ágoston

A kozmosz harmóniája

“A Kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindenható és mindentudó lény tervében születhetett meg. Ez mindörökre a legnagyobb felismerésem.”
(Isaac Newton)

Szent Miklós püspök

Egy gyermektelen házaspár azért imádkozott a szenthez, hogy gyermekük lehessen. Mikor fiuk született és már fölcseperedett, atyja tengerre szállt vele, hogy hálából elvigyen a myrai Szent Miklós- templomba egy díszes fogadalmi kelyhet. Útjuk közben a gyermek éppen ezzel a kehellyel akart vizet meríteni a tengerből, beleesett a vízbe, és megfulladt. Az apa bár vigasztalhatatlan volt, a fogadalmát teljesíteni akarta, de a megígértnél sokkal egyszerűbb kelyhet tett az oltárra. Egy láthatatlan kéz azonban visszautasította a kelyhet, és lesöpörte az oltárról. Egyszer csak látja ez az ember, hogy a halottnak vélt kisfia beszalad a templomba, és elmeséli, hogy amikor beleesett a vízbe, Szent Miklós püspök vette az ölébe, és megmentette. Most már az igazi hálaajándékot tették le az oltárra.

Irgalmas Istenünk, alázattal kérünk, Szent Miklós püspök közbenjárására engedd, hogy minden veszedelemben oltalmat találjunk nálad, és az üdvősség útján akadálytalanul haladjunk előre!

Csendes csodák

Reményik Sándor : Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Adventi üzenet

Advent első vasárnapja van. Valami egészen különös, megmagyarázhatatlan bizsergés van a levegőben. Elkezdődik valami, ez olyan életszerű és zsibongó.

Mintha a tavasz illata lenne a levegőben. Igaz hideg van, csendes és színtelen a körülöttünk lévő világ, mégis minden élettel telített. Egy csodálatos és megismételhetetlen időszak ez.
Készület. Nem egy folytatásos film következő részét várjuk vagy egy újabb bulvárpletykát, hanem valami egészen egyszerűt, valami egészen csendeset: Jézust.
Felénk jön, ez betölti minden kereső ember szívét.Meglep és felkavar.
Várakozás. Rá várunk, Őt kívánjuk, Belé akarunk kapaszkodni.